Az Arts and Crafts mozgalom hatása Japánban
A Meidzsi-korban (1868–1912) az addigi világtól elzárkózó Japán kinyílt a Nyugat felé, ami az ország gyors átalakulásához és a modernizáció kialakulásához vezetett. Az ipari forradalommal párhuzamosan, illetve annak árnyoldalaira adott válaszul Japánban is létrejött egy olyan mozgalom, mely ellenérzéseket táplált a gépi sorozatgyártás tömegárui iránt. Az angol Arts and Crafts (Művészetek és Kézművesség) mozgalom hatására 1910-től kezdetét vette a hagyományos népművészeti eljárások és a kézművesség felvirágoztatása.
A „dekoratív művészet” kifejezés a késő 19. századi művészeti és kézműves mozgalomhoz, az angol Arts and Crafts Movementhez köthető, mely a modern brit történelem egyik legbefolyásosabb művészi mozgalma volt. Az elsősorban John Ruskin (1919–1900) és William Morris (1834–1896) írásaiból inspirálódó irányzat méltán említhető a mai értelemben vett hétköznapi esztétika előfutárának. A modern művészeteszmény két szószólója ugyanis nem korlátozta érdeklődését a művészetre; hitt az élet és a művészet egységében. Morris így fogalmaz „The Aims of Art” (A művészet céljai) (1887) című esszéjében: „a valódi boldogság titka abban rejlik, hogy őszinte érdeklődéssel forduljunk a mindennapi élet részletei felé, és emeljük őket a művészet rangjára, ahelyett, hogy olyanokra bíznánk a velük való foglalatoskodást, akik azt kéretlen robotnak tekintik.”[1]
Ahogyan azt a Magyar Nemzeti Galériában jelenleg is futó Vágyott szépség: Preraffaelita remekművek a Tate gyűjteményéből című kiállítás, illetve az annak magyarországi hatását kutató kísérlőtárlat, Az utópia szépsége. Preraffaelita hatások a századforduló magyar művészetében (a kiállítások szeptember 19-ig még megtekinthetőek – szerk.) is bemutatja, a 19–20. század fordulópontján az iparosodással és sorozatgyártással párhuzamosan kibontakozott a kézzel készített, kézműves tárgyak esztétikája. Mind az Arts and Crafts összművészeti mozgalmához, mind pedig a velük azonos időben megjelenő preraffaeliták angol író- és művészcsoportjához csatlakozó alkotók elutasították a modernitással megjelenő alacsony színvonalú tömeggyártást és helyette a középkori és népi esztétika hagyományos technikáinak újravirágoztatását tűzték zászlajukra. A mozgalom 1880 és 1920 között terjedt el Észak-Amerikában és Európa-szerte, többek között Magyarországon is, melynek lenyomata az 1901 és 1921 között, Körösfői-Kriesch Aladár és Nagy Sándor festőművészek által alapított és működtett Gödöllői Művésztelep.
Az Angliából kibontakozó mozgalom művészetfelfogása azonban nem csak az európai művészetre volt nagy hatással, Ázsiában is teret hódított magának. Az itthon kevésbé ismert Shirakaba-ha (Fehér nyírfa társaság) elnevezésű irodalmi csoportosulást 1910-ben alapították a rangos tokiói Gakushuin Peer Iskola alumnijai. A csoportot olyan írók, művészek, irodalomkritikusok és más értelmiségiek alkották, akik elutasították a konfucianizmust, azonban nagyra értékelték a humanizmust, az individualizmus, illetve a nyugati esztétikát, kiváltképpen az expresszionizmust és a posztimpresszionizmust.
A csoport 1923-ig a Shirakaba folyóiratban publikálta írásait, és művészeti kiállításokat szervezett. A saját folyóirat megjelentetése lehetővé tette, hogy a nyugati művészek és írók kézművességhez visszatérő gondolatait Japánban népszerűsítsék, mellyel egyfajta interkulturális párbeszéd valósult meg Nyugat és Kelet között. Nyugati elődjével, illetve a csoporttal egy időben alakuló európai mozgalmakkal és csoportosulásokkal összhangban (mint például az Art Nouveau, a Bauhaus vagy a szintén irodalmi irányultságú alapító tagokkal rendelkező Bloomsbury-kör), a Shirakaba-ha sem korlátozta érdeklődését az irodalomra, más művészeti formákban is tevékenykedtek. Az akkori művészetkritikusokkal ellentétben, a csoport tagjai erős érdeklődést mutattak a japán népművészeti kultúra iránt, melynek eredményeképpen 1925-ben létrejött az új intellektuális és esztétikai mozgalom, a mingei.
A népi mesterséget tudatosan felkaroló filozófus-esztéta Soetsu Yanagi (1889–1961) Sori Yanagi formatervező édesapja volt. Az ő nevéhez fűződik az irányzat neve, amely a „min” (tömeg, emberek) és a „gei” (művészet) összevonásával keletkezett,[2] magyarul pedig leginkább „a nép művészete” kifejezéssel lehetne leírni. Hasonlóan az európai mozgalmakhoz, a japán mingei célja is az volt, hogy a sok évszázadra visszanyúló, nemzedékről nemzedékre öröklődő tárgykészítő iparművészeti hagyományokat fenntartsa, illetve, hogy a hagyományos technikával kialakított, mindennapi életben használt tárgyakat új jelentőséggel és jelentéssel ruházza fel.
Az 1910-es években tett koreai gyűjtőútja során Yangai ismeretlen kézművesek által készített kerámiatárgyakat gyűjtött össze, mely a szöuli Koreai Népművészeti Múzeum 1924-es megalapításához vezetett. Yanagi felismerte a névtelen kézművesek által készített tárgyak fontosságát, és annak gyökereit saját kulturális örökségében kezdte el keresni. Olyan kerámiák, textíliák és faipari munkák kerültek érdeklődése középpontjába, amelyek névtelen japán iparművészek munkáinak lenyomatai voltak. Kutatómunkája és kitartó törekvése 1936-ra meghozta gyümölcsét: Yanagi segítségével és igazgatásával Tokióban létrejött a japán kézműves népművészetet bemutató múzeum, a mai napig is működő Japán Népművészeti Múzeum.
Yanagi hitt abban, hogy az anonim kézművesek által készített funkcionális mindennapi tárgyakban ugyanúgy megtalálható a szépség, mint egy szépművészeti alkotásban, mely szemlélet szemben állt a neves – és megnevezett – professzionális művészek által készített műalkotások reprezentálásával. Hasonlóképpen nyugati előfutárához, a mingei is egyfajta válaszként szolgált a gyors iparosodásra; nem a sorozatgyártás által előállított tömegtermékeket hirdette, hanem a hétköznapi emberek által kézzel készített tárgyak reprodukálhatóságát emelte piedesztálra. A különféle hagyományos technikákban Japán régióinak jellegzetes díszítővilága ötvöződött a forma egyszerűségével. Azonban ellentétben az Arts and Crafts mozgalom termékeivel, a mingeiben megjelent a reprodukálhatóság igénye és a termék olcsósága is, hiszen csak így válhattak az alkotások elérhetővé a mindennapi ember számára. A hétköznapi életben használt tárgyak a ma ismert japán formatervezés fő jellemzőit követték: névtelenség, egyszerűség, minőség, hasznosság, és természetesen a wabi-sabi, a tökéletlenség művészete.
Yanagi írásaiban a mindennapi környezetben megtalálható tárgyakra hívja fel olvasói figyelmét. Elméletében visszhangoznak Morris gondolatai, aki a boldogság titkát a mindennapi élet részleteiben fedezte fel. A mindennapi dolgok szépségét az egyszerűség és a funkció tartós vonzerejében látta Yangai. A filozófus-esztéta szépségkoncepcióval foglalkozó könyve, a Beauty of Everyday Things [A mindennapi tárgyak szépsége] 2017-ben jelent meg angol fordításban a Penguin Classics gondozásában, a magyar fordítás egyelőre még várat magára.
Mingei: Are you Here? [Mingei: Itt vagy?] – tette fel a kérdést a 2013-as londoni kiállítás lényegre törően rövid, minimalista és figyelemfelkeltő címe, mely kérdés 2021-ben is aktuálisan cseng. A tömegpiac-ellenes tendencia tárgyalkotó hagyománya a 21. században nemcsak a szép hasznosságát, azaz a kézművesség funkcionális szépségét és személyességét hivatott közvetíteni, de megállja a helyét a mai otthon fenntarthatóság-központú életterében is. A művészet a gyakorlatban elvek, illetve a művészet és az élet közötti folytonosság a természetet nem terhelő, kortárs fenntartható designban teljesedhet ki igazán. Egy olyan korban, amikor a tárgyalkotó hagyományok követése és a tudatos felelősségvállalás elengedhetetlennek bizonyul a művészetek terén.
(Borítókép: Magyar Nemzeti Galéria)
[1] William Morris, „The Aims of Art” (1887) = The Collected Works of William Morris, Longmans, Green, London, 1915, 94. A magyar nyelvű idézet Thomas Leddy könyvéből származik: Rendkívüli és Mindennapi. A hétköznapi élet esztétikája, MMA Kiadó, Budapest, 2020, 45.
[2] Soetsu Yanagi, Beauty of Everyday Things, Penguin Books, 2019. A „gei” ugyanaz a kandzsi, ami a gésa (geisha) szóban is megtalálható.
Hozzászólások